Hello pajtik!
Íme az első rész nektek, hatalmas szeretettel. A dizájn megváltozott, remélem tetszik az új, ha esetleg valami változást szeretnétek, írjatok kommentet, szívesen fogadom.
Az első pár részben még nagyjából csak a környezet bemutatása lesz, néhol egy kis újdonság is, de az eleje még tuti csak ismertetés lesz. Aztán jön a kaland, pontosan azért, hogy mindenki megismerje a környezetet, és aztán haladjunk tovább. Így a korrekt szerintem.
Hamarosan érkezem még.
Addig is legyetek jók - de ne nagyon-!
Csók.xx
Már a "szobámban" pakolok ki a cuccom.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha én még itt fogok aludni. Amikor elmentem, úgy mentem, hogy nem jövök vissza. Talán látogatni, de aludni, lakni nem. Erre itt vagyok, és újra itt fogok élni, ezen a helyen, ebben a szobában, ahol annyit sírtam a sok csúfolódás miatt.
Halkan felnevettem.
Anyuék ebből semmit nem tudnak, és ez így van jól. Azt hiszik azért mentem külföldre tanulni, mert utazni akartam. Közben meg csak azért, hogy meneküljek innen.Végtelenül szomorúak lennének, és csalódnának bennem, hogy ilyet eltitkoltam. De féltem, ha megmondtam volna az igazat nem engedtek volna. Rossz cselekedet volt, de így tettem helyesen. Itt akartam hagyni mindent, nem foglalkozni semmivel, új életet kezdeni.
Erre megint itt vagyok. A fehér falú, egyszerű szobámban. A falon poszterek lógnak, meg mindenféle plakát, a parafatáblámon mozijegyek a jobbik koromból, de az is körülbelül 8 éves jegy lehet. Rajzok, melyik színesebb, melyik már nem. Rengeteg könyv, amit az itthon töltött menekült időkben olvastam, ami aztán elég sok volt. Beszélgetés részletek kinyomtatva, amik mikor jó, mikor rossz hatással voltak rám. Kedves üzenetek, amik egykor még kedvesek voltak, de ma már csak arra emlékeztetnek mennyire elcseszett minden, ami egykor szép volt. És persze a rossz beszélgetés darabkák, amiket fogalmam sincs miért tettem ki, talán hogy mutassam egyszer ez volt, ami elrontotta az életem legfényesebb korát, a kamaszkort. Rémes sorok a legjobb barátnak hitt emberektől, bántó szavak, rémes dolgok sokasága, amire ahogy most ránéztem elszörnyülködtem. Könnyes lett a szemem, ahogy a sorokat olvastam, pedig ez már a múlt. De még ennyi év után is hatással van rám, ez hátborzongató. Hirtelen felindulásból összemarkoltam az egészet, és leszedve a szekrényemben lévő dobozba dobtam mindet. Becsaptam a szekrényajtót, majd neki dőlve a földre csúsztam. Felhúztam a térdem, és körbeöleltem, államat ráhajtottam és úgy néztem a szemben lévő egész alakos, padlótól plafonig lévő tükrömbe, amit még akkor szereltettem be, amikor szerettem az alakomat. Most megint kezdek megbarátkozni, de régebben nagyon utáltam magam.
Ennek emlékére a karomon lévő, már alig látszódó hegek nyomára néztem. Örökre szól. Ott marad, és meg nem mozdul. Emlékek, amik széttéptek belül.
Felnéztem magam elé, és egy összetört, lelkileg meggyengült lányt láttam, aki újra belecsöppent a régi rossz emlékekbe.
Kopogás zavart meg a gondolkodásba, ami a rossz időszakomnak köszönhetően nagyon sok van. Én nem a beszéd ura, hanem a gondolkodásé vagyok. Remek összhang.
- Drágám! - nyitott be anyu, én meg gyorsan letöröltem a maradék könnyem, és a lehető legragyogóbb arccal néztem anyura, aki mosolyogva fogadott. - A szomszédok jöttek üdvözölni, mert természetesen már mondtuk nekik hamarabb, hogy hazajössz.
Szinte ragyogás vette körül ezt a csodálatos asszonyt. Annyira örült, hogy mosolyognom kellett. Szívből szeretem, és soha nem akarok neki fájdalmat okozni.
- Azonnal megyek.
- A kertben várunk. - mosolygott rám, majd még figyelt kicsit, talán arra várva emlékszem-e még merre van a kert, majd apró fejbillentéssel távozott.
Anyám, és a sokat sejtető billentései. Sosem értettem miért vár kicsit és néz, sosem értettem miért biccent, és azt hiszem soha nem is fogom. És ez így van jól. Vannak dolgok, amiket jobb nem tudni, azt hiszem.
Lassan haladtam le lépcsőn, és a pulcsim szélét húzogattam. Átöltöztem gyorsan itthoni ruhába, ami egy melegítőnadrágot, egy sima pólót, és hatalmas pulcsit jelentett.
Anyuék már lent várakoztak Hajni nénivel és Bandi bácsival, a legkedvesebb szomszédainkkal.
- Kira, kicsikém! - állt fel azonnal Hajni néni, majd szorosan magához ölelt.
A szeretet akkora volt benne mint az egész világegyetem, és én pont ezt szerettem benne. A nagyszüleim sajnos hamar meghaltak, ezért ők a pót nagyszüleim, és remekül végzik a dolgukat. Már igazán kiskorom óta ismernek, anyuék hamarabb költöztek ide, mint én megszülettem, már akkor jóba lettek egymással, a születésem igazi áldás volt Hajni néniék számára, emlegetik mindig.
A szorítás kicsit enyhült, majd megláttam a másik csodás nő arcát az életemben, akinek kissé könnyes szemének látványa összerakott egy részt bennem. Sosem leszek egész, de valahogy ez a nő akkora szeretetet és melegséget áraszt, hogy hihetetlen.
- Csókolom! - mosolyogtam rá kedvesen, majd nyomtam egy puszit az arcára.
- Annyira hiányoztál nekünk, Kira drága. - ölelt át ismét, én pedig örömmel viszonoztam. Rég öleltek már meg így.
- Maguk is nekem, Hajni néni.
- Na utat az idősebbnek. - szólt közbe Bandi bácsi, mire felnevettünk, Hajni néni pedig kelletlenül elengedett.
- Csak pár hónappal, papus. - vetette oda Hajni néni Bandi bácsinak.
- A két nap is számítana, mamus. - szólt vissza, majd szorosan magához ölelt az öreg. - Jaj, hát végre. - mosolygott rám, és mintha könnyes lett volna a szeme. - Kis unokám. - suttogta, és ez végleg betette a kaput. Némán folytak végig a könnyek az arcomon, mire Bandi bácsi közelebb hajolt, és lepuszilta egyiket az arcomról.
- Miért sírsz? - kérdezte kedvesen, de láttam neki sem kell sok, hogy utat engedjen az érzéseinek.
- Annyira szeretem magukat. - suttogtam.
- Mi is téged, kicsim. - ölelt át ismét.
A sok érzelem után megvacsoráztunk, és közben folyamatosan bombáztak a kérdésekkel.
- És jobb kint élni? - kérdezte Hajni néni.
- Sokkal. - kaptam be egy falat citromos halat.
- Bárcsak meg tudtunk volna látogatni. - mondja, és látom a szomorúságot a szemében.
- Ne tessék rá gondolni, már itt vagyok. - mosolyogtam rá, és reméltem minden bűntudata elszáll, mert igazán nem miatta mentem el.
- Aminek igazán örülünk. - tette hozzá Bandi bácsi.
- Na én tele vagyok. - dőlt hátra Hajni néni.
- Azt hiszem én is megteltem. - Bandi bácsi is diadalmasan dőlt hátra a székben.
- Hát ez nagy szó, akkor ezek szerint remek vacsora lett. - mosolygott Hajni néni anyura, aki mosolyogva fogadta a bókot.
Jó neki, én már rég elvörösödtem volna, és az asztal alatt bujkálna valahol a tudatalattim. Rémes vagyok ilyen téren, talán ezért soha nem volt még komolyabb kapcsolatom. Ezért nem választ engem senki, és ezért kerülnek ki az utcán. Micsoda felismerés!
- Nagyon örülünk, hogy visszajöttél, Kira. - nézett rám Bandi bácsi már az ajtóban.
- Örülök, ha örülnek. - válaszoltam, mert nem akartam azt mondani: "Én is", mert az nem lett volna igaz.
- Majd találkozunk még. - néztek rám kedvesen.
- Átugrom majd valamikor. - ígértem meg.
- Várunk. - mosolyogtak, és hogy ebben az egy szóban mennyi remény volt, az hihetetlen.
És már megint itt ülök. A szekrény aljára csúszva, kinyújtott lábakkal, a doboz tartalmát nézegetve, amibe az előbb dobtam bele a sok mocskot a parafatábláról.
Egy mozijegy, egy film, amire az akkori legjobb barátnőmmel mentem. Milyen jó is volt, az oda út, a mozi, és a vissza út is. Akkor mindent szerettem, igaz barátnak tartottam.
Még akkor.
De aztán cserben hagyott akkor, amikor a legjobban lett volna rá szükségem. Poénkodni jó voltam, de ha komoly dologról volt szó, az már nem ment. Sose hallgatott meg, és az a baj, hogy erre csak idővel jöttem rá. Veszekedtünk néha, és mindig én kértem bocsánatot. Mert én mindig is egyedül voltam nélküle. Ő barátkozott másokkal, de én egyedül voltam a suliba, egyedül ettem, és egyedül mentem a folyosókon. Egyedül töltöttem a szüneteket, és velem senki nem beszélt facebook-on sem. Neki minden rendben volt, ő nem sajnált, hogy elvesztett. Aztán beszéltünk, vagyis inkább veszekedtünk. Megmondtam mit gondolok erről az egészről, megmondtam, hogy mindig én kérek elnézést, még akkor is, amikor nem is nekem kellene. Erre azt felelte: "Mert mindig te okozod a gondokat is". Akkor több ideig nem beszéltünk. Őszi szünetben, és előtte. Aztán fiúja lett, és végleg el lettem felejtve. Másokkal barátkozott, bulikba kezdett járni, és folyton csak a pasikon járt az esze, tetkót varratott, a fiúja nevét választotta - milyen eredeti, pf -. De én nem ilyen voltam. Én egyedül ültem mindig. Órákon is, mert el ült mellőlem, a rajz órák voltak a leggyilkosabbak. Páros munka volt, de én mégis egyedül ültem. Azt mondta, miért üljön mellém, hiszen egy lelki szemetes vagyok, velem nem akar beszélni, elrontom a hangulatát. Gondoltam rendben, akkor ennyi. Többet nem kértem elnézést, nem kezdeményeztem, és minden abbamaradt. Kivéve a kibeszélések és a kiközösítések. Azok úgy maradtak. Én meg egyedül.
Borzalmas volt az általános iskola.
Ezekre emlékezni nem piskóta dolog, rettenetes érzés volt ismét a szobámban, egyedül ülni, miközben barátokkal is lehetnék. Csomó keletkezett a torkomban, és folyni kezdtek a könnyeim. Ha nem vesszük a délutánit, utoljára még Manhattan-ben sírtam. Körülbelül egy hete. Az sem nagy dolog volt. Ott jobb életem lenne, itt mindenhol csak emlékek vannak, amik összeroppantanak. Én nem akarok emlékezni. Félek.
Letöröltem erősen az arcom. Nem akarok sírni. A sírás a gyengék dolga. Én erős nő akarok lenni végre, és azt akarom szeressenek. Nem népszerű akarok lenni, mint egykor akartam, az is butaság volt. Azóta rájöttem, csak boldog akarok lenni. Szeretni, és szeretve lenni. Ezt akarom. Barátokat, és szerelmet. Szeretetet ebbe a mocskos világba. Az életembe.
Nem megy, csak jönnek a könnyek tovább.
Végül a könnyeknek utat engedve adtam át magam a szörnyű érzéseknek. Remegve feküdtem a padlón, rázkódtam a sírástól, de néma maradtam, nehogy anyu meghalljon. Gondosan az ajtó ellenkező irányába fordulva. Pontosan mint akkor. Pont úgy, mint akkor általánosban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése