Sziasztok pajtikák!
Meghoztam a következő részt, kis késéssel igaz, amiért most hatalmas elnézéseteket kérem. Ezer bocsi. De nem is rizsálok most többet, amint tudok hozom az új részt.
Addig is legyetek jók - de ne nagyon-!
Csók.xx
Reggel fájó háttal ébredtem.
Eh. Remek. Újra megszokni az ágyamat kínzás.De komolyan. Régen nem foglalkoztam igazán azzal, miben is fekszem, vagy még, mert kicsi voltam, vagy pedig mert éppen semmi nem érdekelt az életben. Hm. Nem mindegy. Tehát nem érdekelt éppen, csak bevetettem magam az ágyba, aludtam, majd kikeltem belőle. De amióta beütött a lusta időszak, odakint Manhattan-ben, igazán hozzászoktam ahhoz, hogy ébredés után nem rögtön szállok ki az ágyból.
De ez most más. Ez a fájás az újra megszokás érzése. Ha nem vettem volna észre, ez mindenképpek figyelmeztet arra a tényre, hogy újra itt vagyok. Hurrá.
Elegem lett a gondolatokból, nagy nehezen felültem, majd kiballagtam a szobámmal szemben lévő fürdőszobába. Nincs nagy házunk, éppen ami elég. A fenti fürdőt szinte csak én használom, anyuék a lentibe fürdenek, közelebb van a szobájukhoz, éppen ezért lett - nem hivatalosan - nekem nyilvánítva a szoba. Ők ezt még nem tudják, de én megbeszéltem magammal, és remekül egyet értettünk ez ügyben.
A tükörképem látványa már nem lep meg, azóta, amióta a hegek vannak a karomon. Nem szeretem az általános iskolához kötni mindig, mert a suli nem tehet róla, hogy én kis híján meghaltam ott. Ezért csak a hegekhez kötöm, mint dátum. Hiszen össze függ a kettő. Egy, és ugyanaz.
Miközben engedtem a reggeli fürdővizemet, bámultam magamra a tükrön keresztül. Ugyanaz a megszokott, unalmas, egyhangú tekintet. Anyukám csodás szemét kellett volna örökölnöm, - szerinte a mostani is szép, de tudom, csak kedves - ehelyett a megszokott kékes szürke gazdája lettem. Nem elég, hogy az arcom hosszúkás, de még a szemem is egyhangú. Viszont a számmal megvagyok elégedve. Azt tutira anyutól örököltem. Csodás, telt ajkak. Szinte az egyetlen dolog - talán - amit szeretek magamon.
Miután megelégedtem a víz tökéletes mennyiségével, lekapva magamról a rövidnadrágom és a hatalmas pólóm, bemásztam a vízbe, és hagytam magam ellazulni egy röpke fél órára.
Amikor már kellőképpen kiázott a bőröm, gyorsan törülközőbe csavartam magam, és fogat kezdtem mosni. Szokásos reggeli rituálé, jól megszokott, de sohasem unalmas. Akárhova is megyek, mindig így csinálom, akár korábban kell kelnem, akár nem. Egy laktató, de nem hizlaló reggeli nélkül ki sem tenném a lábam a lakásból. Talán a koplaló időszakom miatt gondolkodom így, de már egy ideje rendszeres nálam a reggeli.
Hát igen, volt, amikor egy nap alig - vagy egyáltalán nem - ettem, inkább citromos vizet ittam, hogy még az anyagcserém is gyorsuljon. Nagyon vékony voltam, anyuék nem igazán vették észre, mert bú ruhákat hordtam, és nem igazán mutogattam magam előttük azelőtt sem, tehát nem nagyon tűnt fel nekik a változás. Az osztály viszont észrevette - lásd: tesi órák - és persze azonnal csúfoltak azért is, mert vékony voltam. Megjegyzem, előtte meg az akkori kinézetem zavarta őket. Kiismerhetetlenek.
Mai reggelim: Fahéjas, banános zabpehely.
Egyik kedvencem, gyorsan megvan, és még laktató is.
A konyhapultnál ültem, és falatoztam a reggelimet, amikor éppen nyitódott a bejárati ajtó, és anyu ragyogó arcát pillantottam meg.
- Olyan jó látni, hogy itthon reggelizel. - mosolygott rám, nekem meg megugrott a szívem az 'itthon' szó hallatán. Nekem ez nem mindig volt otthon. 4 év, amíg nem itt laktam teljesen kizökkentett. Nekem az lett az otthonom, én fizettem, saját pénzből, én mostam, főztem, takarítottam - meg persze a lakótársam - , de mégis az én felelősségem volt minden. Most pedig olyan fura volt látni, ahogy anyu hozza a szatyrokat a boltból, ami amúgy az én dolgom volt még, kint Manhattan-ben. Remélem nem szokok el nagyon.
- Olyan jó tudni, hogy még mindig emlékszel a kedvencemre. - mosolyogtam vissza hasonlóképpen, és próbáltam elterelni az 'otthon' témájú gondolatokat a fejemből.
- Míg élek el nem felejtem, drágám. - kissé, mint meghatódott volna.
- Segítsek? - váltottam témát amilyen gyorsan csak lehetett.
- Pakoljunk. - rakta fel a szatyrokat a pultra, gondosan mellém. Figyelembe vettem, s gyors mosollyal konstatáltam, hogy figyel rám. - Először egyél, persze, addig megyek, felhívom apádat. - és már el is tűnt a fal mögött.
Ismét egyedül maradtam ezután a forgatag után, anyu besöpört, majd amilyen gyorsan jött, távozott is. Hiányzott már ez a sürgés-forgás a részéről, szerettem nézni ahogy ténykedik körülöttem.
Kiskoromban imádtam nézni, ahogy futkároz, készíti apu kajáját a munkába, nekem a reggelit, és közben végig derült az arca, élettel teli, vidám. Csodáltam, és végig szeretettel néztem rá. Szerettem, és még élek szeretni fogom. Végig ott volt velem, akkor is, amikor mindenki azt mondta lehetetlen. Ő jött, és megmutatta, hogy igenis lehetséges, és így is lett. Segített rajtam.
Miután megettem csodás reggelimet, úgy döntöttem elkészülök, és sétálok kicsit. Csodás napsütötte nap volt, kicsit el volt borulva ugyan, de esni csak délután fog remélem.
Felérve a bőröndjeim egyikéhez mentem, felcsaptam a tetejét, és túrni kezdtem valami ruha után.
Rövid nadrágot húztam, fekete toppot, kockás inget, és piros converse-t. Tökéletes egy kis sétához. Lefelé megálltam egy képnél, ami a falra volt szögezve. Én, és anyuék vagyunk rajta, körülbelül 10 évvel ezelőtt. A Balatonnál voltunk nyaralni, a kép a parton készült, úgy kértünk egy perec árust, kapjon már le minket, első családi nyaralás volt ott, meg kellett örökíteni.
Mosolyra húzódott a szám, és könnyek csípték a szemem. Olyan tökéletes volt akkor minden. Boldogan mosolygunk a képen, őszintén mosolygunk. Nem voltak érdek barátok, hamis kapcsolatok, kamu szerelmek. Minden igazi volt, és szeretettel teli. Annyira összetartó, el nem válaszható. Tökéletes életünk volt. Együtt.
Még mindig a képen gondolkodva sétáltam a park felé a járdán. Elhaladva belestem minden udvarra. Nem kukkolás miatt, hanem mert amikor utoljára jártam arra, volt amelyik ház még nem is állt. Voltak üres telkek, azokra azóta már beköltöztek, a régieket újították, van ahol laktak, de már eladó.
Megálltam, mert piros volt a lámpa. Autók suhantak el előttem, két jármű között átnéztem a túl oldalra, és láttam, hogy egy lány áll a másik oldalon. Haja fekete volt, alakja vékony, szeme beesett.
A lámpa zöldre váltott, és ahogy elindultam, folyamatosan a lányt néztem. Megállt, amikor felpillantott rám, ijedtemben én is megtorpantam. Csak nézett, én is néztem, közben telt az idő. A lámpa újra piros volt, én meg úgy rántottam le a lányt az útról, épphogy a kocsi nem ütött el minket.
Szívem kalapálva vert, tekintetem a lányra szegeztem, neki is meglepettségében, talán ijedtében kitágultak pupillái.
- Jól vagy? - makogtam, mert fogalmam sem volt, mit kellene most mondanom.
A lány felnézett rám frufruja alól, és kérdőn nézett végig rajtam. Kényelmetlenül éreztem magam pillantása alatt, feszengve, fészkelődve álltam, ahogy végigmér. Mintha ezer év eltelt volna, mire végre megszólalt. Hangja rekedt volt, halk. Óvatos.
- Kösz. - ennyivel kaptam ennyit. Nem sok, de beértem ennyivel, legalább megúsztuk, hogy elcsapjon minket a száguldó autó.
- Meleg helyzet volt. - zavaromban beszélni kezdtem, talán magamat nyugtatva, hogy túléltem. Régebben örültem volna a helyzetnek, hogy elcsapjon egy autó. Akkor a halálomat vártam.
- Miért mentettél meg engem? - szinte suttogta, figyelnem kellett, hogy megértsem amit mond. Mögöttünk zúgtak az autók, zaj is volt.
- Így volt helyes. Hagytam, volna, hogy elcsapjon? - tártam szét a karom tehetetlenül. Ez most nem örül, hogy megmentettem? Esetleg depressziós?
- Azt hittem elfutsz, és ott hagysz meghalni. Azt érdemelném. - összehunyorította szemeit, fejét kicsit félrebiccentve nézett rám.
- Nem szoktam elfutni, és nem értem miért érdemelnéd meg. Te is ember vagy, ahogy én, vagy bárki más. Örülök, hogy segíthettem. - biccentettem. Nem értettem a helyzetet. Mintha csodálkozást láttam volna a szemében, mert megmentettem. De hát, miért?
- De elfutsz. - vágta oda, mire felkaptam a fejem.
- Tessék?
- Nem ismersz meg? - csodálkozott.
- Kellene? - kérdeztem vissza.
- Angelika vagyok. Angi. - suttogta, nekem meg leesett a tantusz, és kikerekedett szemekkel néztem rá. Angi a volt "legjobb barátnőm", a "möllb-m", aki elhagyott, magamra, a pletykák zuhatagában, mások miatt, kiközösített másokkal együtt, csak mert nem voltam a toppon.
Angi, általánosból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése