Sziasztok pajtik!
Meghoztam az új részt - tudom, rengeteg késéssel - ami remélem tetszéseteket nyeri, és pipáltok nekem, hogy tudjam, biztosan tetszik. De a kommenteknek is nagyon örülök, vagy akár a Chat-en - jobb oldalt találhatjátok - is írhattok nekem.
Ennyi lettem volna.
Legyetek jók - de ne nagyon -!
xx Lena
Csak álltam ott dermedtem a járdán, és néztem azt a lányt, akiért valaha szikláról ugrottam volna. Csak bámultam, és néztem, kutattam tekintetemmel valami jelet, hogy ez az egész csak hazugság, aminek én bedőltem. De nem. Valóban ő volt az. Angi. Álltam ott, a lánnyal szemben, akit bő 4 éve nem láttam, aki már évek óta gyötörte az életemet, aki becsapott, átvert, megalázott rengetegszer, kiközösített és kibeszélt. Ott állt, és kérdezte fel ismerem-e. Hát persze. Hogyne ismerném. Bárcsak ne ismerném őt.
Mozdult előre, én automatikusan hátraléptem. Elkaptam a fejem, a szemébe se tudok nézni. Végre felálltam a padlóról, erre újra ott vagyok. Hülye gravitáció.
Megváltozott. Depressziós lett, vajon?! Újra ránézek, és végigmérem a felszerelését úgy, mint az ő előbb engem. Látom, hogy nem szívesen viseli, ahogy végig mérem. De nem érdekelt. Megérdemli, szenvedjen. Én többet szenvedtem, és sokkal rosszabb is volt. Fekete hosszú ujjút viselt - hét ágra sütött a nap, mellékesen-, fekete hosszú farmert, fekete convers-t, haja vállára hullva ért a mellkasáig. Vékony volt, szörnyen vékony. Emlékeztetett valakire. Magamra.
- Nem szólsz? - suttogta halkan, hatalmas csönd után.
Nem tudtam megszólalni, csak a fejem ráztam. Féltem, megint kigúnyolna. Bár nem éppen úgy nézett ki, mint régebben - akkor - , de féltem, hogy bántana. Inkább vagyok óvatos, mint szenvedek a gyors döntések miatt, és pusztulok el a következmények hatása alatt.
- Beszélünk? - hangja kicsit bátrabb volt, de félt a válaszomtól. Megértem, én is féltem. Fura ez a találkozás. Amikor elképzeltem, hogy újra találkozunk, nem éppen így gondoltam rá. Csak elmegyünk egymás mellett, ő beszól, én tűröm. Vagy csak távolról látom. Az is sok lett volna. De ez így. Durva.
Emberek mentek közben mellettünk, akiket éppen leszartam, de régi emberfóbiámnak köszönhetően zavartak kicsikét. Ahogy sétáltak, és közben minket néztek.. Zavart. Őszintén zavart. De megpróbáltam nem foglalkozni vele, és a ténnyel, hogy figyelnek ránk.
- Kira. - suttogott, talán az elfojtott könnyek miatt. Hirtelen felkaptam a fejem, és a szemébe néztem.
- Angi, komolyan gondolod amit mondasz? - tekintetemből sütött a harag. Nem tudtam visszafojtani dühöm. Kezdtem ideges lenni.
- Én.. - kezdte, de azonnal félbeszakítottam, mielőtt még magyarázkodni kezd, én meg - mint akkor, régen - megsajnálom. Ez nem lehetett.
- Azt hiszed valaha is beszélünk még rendesen? Te nem fogod fel miket tettél velem? Elcseszted a rohadt általános iskolás éveimet, felfogod? - kiabáltam rá. - Egyedül voltam, Angi. Egyes egyedül ültem folyton, mert nem voltak barátaim. Voltál te, aztán mindent magaddal vittél, elszakítottál a társaságoktól, a barátoktól, mindenkit magad mellé állítottál csak engem nem. Kiközösítettél, az ég szerelmére, haragszom rád. Négy éve, minden nap eszembe jut. Eszembe jutnak az évek, amiket végig szenvedtem. Miattad. - könnyes szemmel néztem rá, az emlékek feltépése miatt. Angi csak bámult rám, és mintha neki is könny szökött volna a szemébe, de lehet csak a nap volt. Mindig is jól tartotta könnyeit. - Fájt, amit velem tettél. Ilyen az igaz barát? Hát rohadtul nem. Csak mert éppen szar állapotomban voltam. köszönöm szépen, azóta találtam barátokat. Igaz barátokat. - hangsúlyoztam a végén az 'igaz' szót.
- Kira, én...
- Ne. Én ezt feldolgoztam, vagyis próbálom, de persze te is jókor jöttél, pont a hazaköltözésemnél, és most újra rossz minden.
- Hazaköltözöl? - tekintetében csodálatot véltem felfedezni.
- Nem mintha rád tartozna, de igen. Egy ideig. - feleltem unottan. - Azt hiszem megbeszéltünk mindent. Szia. - vágtam oda, majd elindultam a járdán. Kiáltott utánam, de futni nem futott. Sosem futott utánam, senki sem. Ő sem. Most sem. Soha sem. Megszoktam. Nem fordultam meg, sétáltam tovább. Mint általánosban a folyosón. Amikor körülöttem pletykáltak - mikor halkan suttogva, mikor jó hangosan -, de én csak mentem, és nem néztem rá senkire sem. Ez volt az a korszak, ami miatt most faképnél hagytam Angi-t. Mert ő akkor hagyott engem egyedül, több évre, és nekem senkim sem volt. De hát mit tudok most erre mondani.. Megszoktam.
Már a kapunkban jártam, amikor megzörrent zsebemben a telefonom. Utálom, ha hang van rajta, ezért mindig néma-rezgőn van. Facebook üzenetet kaptam, mégpedig Lori-tól. Azt írja most nincs otthon, de később ír majd. Visszaírtam, hogy rendben várom, majd visszaejtettem a zsebembe és bementem.
- Te vagy az, Kira? - hallottam anyu üvöltő hangját a nappali felől.
- Ahaa! - kiáltottam vissza. Anyut a kanapén ülve találtam, elnyúlva tévézett.
- Jól megy egyeseknek. - vágtam le magam a fotelba.
- Hé, én dolgoztam a héten. - mondta anyu, tekintetét el nem szakítva a tévétől.
- Oké-oké, igazad van. - teljesen igaza volt. Mindenben. Egész héten dolgozik, még szép, hogy a hétvégén pihen kicsit. Napközben így is főz, mos, takarít, este nem veszem el tőle, ami neki jár.
Felálltam, és a konyha felé vettem az irányt. Innom kellett, ki volt száradva a szám. Ez a találkozás Angi-val, nagyon felkavart. Azt hitte, hogy ennyi szenvedés, és évek sokagása után majd csak úgy visszafogadom, és elnézek neki mindent? Rosszul gondolta. Ja, és ha úgy nézzük, a fura találkozás hiányában nem is keresett volna fel. De ez így pont kézre esett neki. Tipikus, a dolgozatokat is mindig így írta meg. Megszerettette magát a tanárokkal, aztán dolgozatnál csak rá nem szóltak, ha puskázott, meg ő megírhatta máskor is, mert "Óh, tanár úr, családi okok miatt nem volt időm tanulni - amúgy a plázába volt, és igazából mindig ezt mondta a tanároknak, de ők voltak annyira idióták, hogy mindig hittek neki -". Mindig megjátszotta magát, de neki így is sikerült minden. Jó lánynak hitték, okosnak, tisztelettudónak. Ezek közül egyik sem volt igaz. Eleinte én is ennek hittem, hiszen legjobb barátok voltunk, de fokozatosan rájöttem, hogy mindig is rájátszott dolgokra. Ha beteg volt, és felhívtam, nagyon rosszul volt, viszont amikor visszaért suliba, akkor meg mesélte, hogy itt volt az anyukájával, meg ott, és ezt vették meg azt. Szegény, képzelem mennyire beteg lehetett..
Ahogy a narancslevemet ittam, elgondolkodtam azon, mi lehet Lori-val. Mindenképp kell ma beszélnem vele, el kell neki mesélnem a történteket, és megkérdeznem mi újság vele, és azzal a pizzafutár sráccal. Bizony ám, pont a költözésem napján mesélt valami srácról, aki a múltkor hozta ki nekünk a pizzát, és hogy mennyire jól nézett ki, meg állítólag megtalálta a facebook-on is, és hasonlók. Hát persze, hogy pont nem lehetek ott. Jellemző rám, ilyen szerencsétlen nincs nagyon más. Tehát beszélnem kell vele.
- Drágám! - jött be anyu a konyhába, kizökkentve engem ezzel a szokásos, kicsit sem rövid gondolatmenetem alól. - Apád még dolgozni van, nem lenne kedvem vásárolgatni velem kicsit? - és újra láttam anyu üde arcán azt a fiatalos mosolyt, amit minden nap láttam évekkel ezelőtt. Újra megpillantottam a kis nevetőráncokat a szeme körül, fogai fehéren villogtak, és akaratlanul is oda vonták a figyelmet. Imádtam ilyen boldognak látni, mindig mosolyt csalt az én arcomra is, akármilyen ramaty állapotban is voltam.
- Naná! - ittam meg gyorsan az utolsó kortyomat, a mosogatóba tettem a poharat, és utána indultam a nappaliba.
- Apád még másfél óra, amíg hazaér, a munkahelyére hívták be, és gondoltam addig elnézhetnénk a régi, jól bevált kis butikokba. Mit szólsz? - fordult vissza az előszobában.
- Ez remek ötlet, anyu! - vigyorognom kellett a buzgóságán.
- Vehetnénk valami közös szettet is az érkezésed alkalmából. - mosolygott. - Aztán majd holnap meg vásárolunk az iskolára. Ugyanis már Szombat van. - húzta a száját. - Hétfőn évnyitó, aztán újra belecsöppensz az iskolába. Remélem olyan jó lesz, mint a gimnáziumi éveid, és nem olyanok, mint.. - itt elhallgatott, de pontosan tudom mire gondolt. Akármennyire is akartam, hogy a szüleim ne érezzék az én fájdalmam, nem ment teljesen. Apró dolgokat ők is tapasztaltak, attól még, hogy a hegeket nem említettem nekik. Attól látták hogyan, és mint nőttem és cseperedtem abban a borzalmas iskolában. Fájt így látni őket.
Hirtelen nem tudtam mit is válaszoljak, a torkomra akadtak a szavak. Végül így feleltem:
- Biztosan jobb lesz. - nyekeregtem a könnyek visszafojtása miatt.
- Biztos. - mondta anyu, majd szorosan magához ölelt.
- Na menjünk, mert elfogynak a jó cuccok. - mondtam nevetve, mire anyu vonakodva elengedett, és már indultunk is a kocsifelhajtó felé.
Hála anyunak sikerült egy kis időre elfelejtenem mindent. Ahogy sétáltunk egyik boltból a másikra, próbálgattunk, nézelődtünk, nevettünk sokat, és kicsit sem gondoltunk a rosszra. Amikor az ember azt hiszi, ebből a rosszból már nem húzza ki senki, akkor jön az ember legfontosabb kincse az életben, és megmenti. Nekem ez lenne anyu. Sokszor volt úgy, hogy csak ültünk, és néztünk a fejünkből, mert tudta, arra volt akkor szükségem. De akkor is velem volt. Akkor is, amikor összebőgtem a legújabb felsőjét, de nem szólt, mert tudta megnyugszom. Akkor is, amikor hisztiztem, semmi nem volt jó, és utáltam az egész világot. Akkor is ott volt, és tűrte, mert tudta kitombolom magam, és jobban leszek. Ért hozzám, tudja mikor mire van szükségem, és ez bámulatos. Senkivel nem volt még soha ilyen szoros a kapcsolatom, és jó látni, hogy még ennyi év után is ilyen szoros a kapocs.
Viszont még ő sem tudott megmenteni attól, amit a kocsi felé haladva, nagy szatyrokkal a kezünkben, az egyik sarkon befordulva láttam. Attól senki sem menthetett meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése